2009. augusztus 20.
VIII. évfolyam 8. szám
Könyvajánló
Tartalom
Épp elhagytunk egy utcasarkot -
hűsítő csöndet szűrt az est -,
mikor a falról rámrikoltott
egy krétarajz: horogkereszt!
"Valami tacskó firkálhatta -
útitársam legyintve szólt -,
csupán két szögletes vonalka...
és biztosan csak tréfa volt."

Valóban! Hiszen semmiség az:
néhány vonás csak kis helyen.
De tréfa volna? Furcsa vígasz,
nem fogja fel az értelem.
E két vonalka nem is régen
egy fél világot birtokolt.
S ha van köztünk, ki feledékeny,
úgy vélné, az is tréfa volt.

Masírozott a had, csapódott
csizmája kövön, csontokon,
s a feldübörgő tankhadoszlop
átgázolt falun, városon,
ledőlt a ház, jajdult az utca,
port okádott és füstgomolyt...
De eloszlott a füst azóta,
az is lehet: csak tréfa volt.

A jelvény ott ágált magasan
- két szögletes vonal csupán -,
alatta, féregjárt barakkban
pofon, rúgás, korbács után
testvérem végignyúlt a földön,
s kívánta inkább a pokolt,
s vágyálma lett "a régi börtön",
"a szép halál"... Csak tréfa volt?

Aztán a gáz... kinyílt a fürdő,
gyilkosok álltak sorfalat,
gyerekbőrből a lámpaernyő,
a nyaklánc gyöngyei: fogak!
S egy héjahang a rádióban
az Übermenschről szónokolt...
Két vonalka... No hagyjuk, jól van,
lehet, hogy mindez tréfa volt.

A rettegés, a hazug vádak,
szögesdrót, villanó szurony,
a gép, mely otthonokra támadt,
a csókban lappangó iszony,
költő a sárban, könyv a máglyán
- s tőröd se volt, hogy megtorold!
Mauthausen, Auschwitz, tifuszjárvány,
Lidice... mind csak tréfa volt?!

Ne hidd, hogy elég, ha a falról
elfordítod tekinteted!
Ki most horogkeresztet rajzol,
nem mind éretlen kisgyerek.
A két vonal kinyúl utánad,
körülhálóz, négy ága fojt...
S a gödör gúnyvisszhangja támad:
"Csak tréfa volt, csak tréfa volt."
    


Gyárfás Endre
Csak tréfa volt
A házat, inkább csak házacskát, juhászember lakta párjával, és úgy lapult a puszta szélén, mintha csak egyszerre őrizné a beláthatatlan rónát és a falut is. Vastag, vert falból épült, tetejét nád fedte, így azután nyáron hűst adott, télen meg, amikor akadálytalanul süvített a zimankó, puha, meleg fészekként tartotta a kemence melegét. Apró ablakai is a végtelen síkságra néztek, és napkeletkor vörösen hunyorogtak a felbukkanó korong fényében. Kerítés nem övezte, így azután szabadon járta a szél, meg minden teremtmény, akinek csak útjába esett. Egy gémeskút árválkodott a fűvel benőtt ház előtti térségen és a roggyant faépítmény, viharvert deszkáival, ahová még a „király is gyalog jár”.
Távolabb a falu gazdaportái sorakoztak, rajtuk fehérre meszelt házak nagy dölyfös ablakokkal, az udvarokon istállók, ólak, pajták, süveg alakú széna és hosszúra rakott szalmakazlak mutatták a föld szorgalmas népének és keze-munkájának gyümölcseit. A kazlakat a rajtuk átvetett dróttal, két végén jókora téglával nyűgözték, nehogy a szél megbontsa tömörségüket.
Vágtat a vaskígyó, hevült
gyomrában fáradt lelkeink,
a test üvegesen tekint

önnön elvesztett nyomába,
a megannyi tűrő társra,
kinek fáj, de muszáj e vágta

és a halott múltat siratva
elrévedez a horizontra,
jő-e a világnak parányi pontja,
ahol majd békén lenyugodna?

Lehoczki Károly
Vonaton
Csillag a küszöbön.
Halld, hogyan élek én tovább
emlékezet-lombok között, hol
igyekszem zölden átvonulni
egy őskorinak képzelt kiszáradt akác
elüszkösödött mosolyával,
e nyárutó napfény-melegében.

Tudd, ez a jelenlétem Kertje,
hol érleli már
a Holt-Tiszaág siráma
az Időt,
a víz sebét napfényes régi köveken.
Szenti Ferenc
A csongrádi tanyán
Verzár Éva
Villámcsapás és Szabad Európa
Nekiveselkedik a szél 2009 tavaszán, s fúj úgy, mintha együtt kergetné török és tatár Budapest kertvárosában, ahol már csak emlékezete él ama gyászos időknek, amikor turbános, bőgatyás viselet lepte el Buda amúgy testhez álló feszes, díszes férfiruházatához szokott utcáit, s ahol még az öreg platánok is inkább a Duna vize felé ejtették akkoriban a tekintetüket, hogy ne lássák. Inkább kicsiny fészket hintáztattak ölükben, hátha egyszer kedvük támad madaraiknak dalolni, s amitől az embereknek is nyílik szívük a nótára, életre.
De sok idő telt el azóta! De sok mindent láttak az öregedő fák, s rejtették törzsük gyűrűibe a dicső és gyászos múlt minden rezdülését. De megváltozott a város! Buda sem egymagában áll, mint egykoron, hanem testvérével, Pesttel állják viharát a tavasz jöttének. Pest pedig nő, egyre csak terjeszkedik, már-már összeér vidék a fővárossal, mint Erdélyben a hegyek az éggel esténként, amidőn a megfáradt Nap párnaként helyezi fejét egy-egy magasba kapaszkodó fenyőerdő tetejére, hogy illatát magába zárva, szép álmot álmodjon, míg a hajnal pírjával ismét felsejlik fénybe fürdő korongja.
Péter Erika
Hajunk felhőbe ér
Lépünk egymás mellett,
árnyunk egymásba hull,
arcunkon félmosoly,
s félszeg remény lapul.

Állunk egymás mellett,
hajunk felhőbe  ér,
körbefonnak fények,
s borzong bennünk a vér.

Szállunk egymás mellett,
tincsünk összeakad,
röptünk délibábját
átragyogja a Nap.

ki ne ismerné nevét és híres verses végrendeletét
senkinek nincsen kegyelem benne
aki kegyelem kenyéren tengette életét
attól ne várj szép és elragadó magatartást
azokkal szemben akiknek nem fáj ha valaki szenved
és ha a bitófa alatt látják nem szaladnak
hogy kötelét levágjak
csavargó életének ki tudja hogyan és mikor lett vége
volt betörő és költő
rajta a nyomor és rongyos felöltő
kihívóan pimaszul vigyorgott
más felöltőt talán nem is hordott
ma is  halhatatlan

A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák.

Baranyi Ferenc
Kék madár - zöld fák
KÉK IDŐBŐL A GYŰLÖLET KIVÁLASZT,
térben faragja arcom minden átok,
még rettegek, de már magamra látok
veszélyéből értelmetlen halálnak.
Szavak hasítnak szemet, s harapásnak
nyoma az ajkam, rút orrom csapások
fájdalmát hordja, míg dacos barátok,
s vad szeretők sebeimre vigyáznak.
Hű ajkukon arccá áll össze húsom,
nyílásaim hanggá, fénnyé hegednek,
forrnak egykor. Most roncsaim az úton
előreköszönnek idegeneknek.
Perc kattog – vagyok jövő-arcom foglya;
rejtek-gyűlölet, nőj minél nagyobbra!
1969
Petőcz András
Zárójelvers op. 90.
((    Sokszínűségében is egységes. Visszatérek az alapokhoz.
Valami ott tűnik el, ott, az alapoknál, ott törik darabokra
minden, ott, az első mozdulatnál, ott, amikor először írom
   4  le azt a szót, amelyikre nem emlékszem ma már. Ott,   
       az alapoknál bomlik meg valami. Ezért is kell oda vissza-  
       térnem: régen látott szavakat, verssorokat idézek fel,
       gondolatban, hogy újból megtaláljam azt a valamit, amit
   8  valamikor a leginkább a magaménak éreztem. Vissza,
vissza, vissza, suttogom magamban. Ismerős illatokat
érzek, ismerős ízeket a számban, sok évtizeddel korábbi
  11  illatokat és ízeket. Add meg, Uram, a régi mozdulatot,
mondom magamban, dadogás
mindez, ma már, évtizedekkel
  14  később, egy régen elmúlt pillanat késői dadogása ---      ))
- Héj… Wilson! – kiáltott az öreg a szomszédjára, aki szokásához híven a kocsiját babusgatta – megyek barackot venni, nem jön?
- Milyen barackot? Hová?
- Őszibarackot, most van a szezonja a farmokon, - az út közepén találkoztak – hagyja a fenébe azt a kocsit, jót fog tenni magának is egy kis kirándulás…
- Aszondja barackot?
- Ja… egyenesen a gyümölcsösből, ahogy a fáról leszedik. Olcsó. Amiért a szupermarketban négy-öt dollárt fizet, háromszor annyit ad az olasz farmer két-három dollárért. Igaz, nincs szortírozva, akad közte ütődött, meg éretlen, de azt a pénzt megéri.


Kaskötő István
MÉRFÖLDEKEN TÚL
Futóhomok szemek,
morzsolnak csőröket csigolyáim között,
holnapnak született
kenetlen porc-csontok porladnak,
késélén táncol, vagy szaporáz
a támaszkodó bot,
rugóskés metsz teret izmaimban,
külön életet él a kéz,
s a lábam kerge lett.

Plazmanélkülivé vetemült
a kimért egyhelyben topogás,
s mozdulathiányba menekült
a  mozgás.

Kötetlen széngyökök
oxigén hiánytól sikoltanak,
s halnak,
könnyzacskó perselypénz a csepp,
s benne a kín.

Minden szoborszerű és mégis széteső;
nem mozdul a ruha,
nem ér fel kezemig a nekem szánt kilincs,
szükségét végzi a mehetnék,
de eltűnt a mozgatóerő,
takarómat  nyögés csomózza vacokká,
farönköt hasít a húsomba költözött
percmutató, ahogy szaggatja az idő.

Száradó kortyokkal  nyelem
a bogyókká ért tudat-tompítást,
s a mellékhatások találkozásától
sokkoltan remegek.
Miféle testszövet lehetek,
akiből  rémülten menekül a gyönyör,
rettegve kerüli az álom,
és pánikol benne a jövő?
Micsoda keresztre feszített
lator lett gyermeked drágaságos anyám,
akinek Jézushoz a kínja hasonlít csak,
de a gyötrelme megváltás nélküli?

Szégyen, hogy egy ilyen
sebet nyalogató ebet választottál
kedvesem !...
S ti,
engem kerülgető élők,
köröttem sündörgő jóságos szellemek,
szörnyű fájdalmamban
ti sem segítetek ?!

Gyulladásban kúszók
gerillaharcában fekszem,
épp úgy, ahogy elestem,
arccal a földnek, hátammal az égnek,
csillagokat számolok,
égető tűz-sebeket mérek,
lázat melengetek,
s hozzá a hideget.

Minden borul,
feldől, ahogy kapaszkodom,
mert bújócskát játszik
mi eddig segített,
mert azok,
maguknak keresett dolgokat,
valami fontosat gurítgatnak elém;
távolság torlaszok  fejlődnek közénk,
s nincs ki, szétszedje őket.

Zsivánnyá válik még a  tű is,
amivel varrogatsz,
mert minden öltés,
hálómból egy fonal,
segítség szál a kapaszkodáshoz;
nélküle billeg a támasznélküli lét.

Vágódeszkán verdes
a heves szívverés
lüktető vérerek kocsánya keresi
hangszerelt érzetét,
de csak a hörgőim lihegnek,
s felbérelt idegek cibálják
a kába szenvedést.

Lélek kínlódik így a bajlódó testtel,
s pokolra üvölti az égi szenteket.
Ilyen kényszer ez a gyilkolni vágyás,
ha önmagát szeretné
ölni a jajgatás.
Németh Tibor
A FÁJDALOM
(Részlet a Pepita füzetek című regényből)

Jobb időkre vártam, de semmi nem lett jobb. Úgy éreztem, minden hiába. Józsi egyre durvább és kezelhetetlenebb lett. A legrosszabb az volt, hogy már magam is szinte beletörődtem, elfogadtam, hogy olyan, amilyen. Iszik, kötekedik, ordibál. Nekem ez jutott. Ez a sorsom.
Szinte elmondhatatlan a következő évek története.
Ha a férjem részegen rám támadt, csak Tímárékhoz tudtam menekülni a szomszédba. Szerencsére estefelé, mire Józsi beszeszelt, ők már többnyire otthon voltak.
Néha hihetetlen apróságokon tört ki a vihar.
Valamit matatott az asztalon egy kis kosár almával. Egy alma leesett, de nem nyúlt utána. Fel akartam venni.
– Hagyd!
Vártam, de nem hajolt le, hát néztem, hova is gurult. Ő egyre dühösebb lett:
– Megmondtam, hogy hagyd! Majd felveszem.
Percek teltek el, de meg se mozdult, csak néha rám pislantott fél szemmel.  Lehajoltam az almáért… Úgy belém rúgott, hogy beestem a konyhaasztal alá.

Úgy, úgy! Lovagolj meg, te gyönyörű asszony!
Szorosan fogd kantárod: a két kezem;
érezzem, hogy a lánggal ölelkezem,
és rajtam hordott nyerged gyönyört fakasszon.

Nem, ne húnyd le a szemed. Hadd lássam én ezt
a szenvedélyt, mely nap és a csillagok
vakító izzásával mostan itt ragyog
íriszed szivárványán, és ó, ne fékezd

vágtád, műlovarnő a rivaldafényben,
gerinced ijként feszítve nyargalj velem
ebben az őrjítően szép szenvedélyben,

hegyen és mezőn át ívelő szerelem
lovasa, váljunk ketten eggyé a kéjben,
melynek végén vár a rejtelmes végtelen.




A Mab királyné volt velem? A hang
szigorúbb, ismerősebb: kiválasztottként
szemeli ki épp az én éjszakámat.
És tárgyszerű: „Ez meg az dolgozik
a gyomromban. Megállapítva. Mától
a létem csak tiltakozás lehet.”
Majd elnézi, forgandó szemgolyóm
mint próbálja azonosítani,
s mint iparkodom hinni a fülemnek.
Öt perc telhet belé; egy zökkenés,
a síkos partba fogódzik kezem,
fölnézek, és dadogni nyíl a szám:
„Szólhatok végre? Ennyit bír a szó:
míg éj s nap osztozik e szemgolyón,
addig fellebbezek, tiltakozom.”
Felfénylő nagy tenyéren
bogáncs lobbant lilán,
s a fehér hullt, hullt, áthullt
égő álomszitán.

Felfénylő tenyér szélén
futottak a füvek:
ment sehováse-játék,
bogárka szédület.

Egy hang harangba cseppent,
tévedt, légvitte hang,
s szívig kongatott kéket
lengő virágharang.

Lángot fújt rét-varázslat.
Táncolt egy lepke-lény
tükrös szárnyán a szépség
hetyke szár levelén.

Vittem a hátizsákom.
Vágytam égi hazám.
Nevetett rét-varázslat
könnyeim igazán.

Nevetett? Hát nevessen!
Ha e nagy rét nevet:
könnyes hazám szemével
még visszanevetek.

Vittem a hátizsákom.
Vittem egy égi út
örömpirosát, messzit:
gyönyörű háborút.

S míg annyi háborúból
kéltek hamis hazák,  -
tudtam: ez égit hoz majd,
a Szépség Csillagát.

Gyönyörű háborúdig
bár el nem érek én,
de kigyúlsz látomásként,
s ez ajándék-remény.

Ó, mi is érted szóltunk,
érted kaptunk sebet,  -
hát pillants majd ránk vissza,
te jövő-hadsereg!
(2009)


Lelkes Miklós
Gyönyörű háborúdig
Edouard Lalo
Symphonic Espagnole
4. tétel.
Philharmonia Orchestra
Kiril Kondrashin vezényel.
Kattints, a kép nagyítható.
Éltem madárcsicsergésben,
szélben tűnő csillagképben,
kitárt karral fényben állva;
néztem festett rózsaszálra.

A nap véres fent az égen:
szemed tüze a reményem
Havas utcán fagyban jártam,
karjaidban halni vágytam.

Elringat a kéklő tenger,
örökre eltűnök egyszer.
Nem várok már a csodára,
holnapomnak nincsen ára.
Lágy siralomének
jajong a Hold felé.
Szavak, örömök, könnyeink,
s vágyaink liturgiái szerint
rakjuk a múló nap köveit
egymás mögé.

Szeged, 1981.
A csárda fölött jobbra, fölfelé vezetett az ösvény a bazaltfolyás felé. Mellette egy ligetes erdő selyemfüvű tisztással. Az asszony hirtelen megtorpant, kislányosan felkacagott és elindult a tisztás irányába. Lelki szemei előtt felragyogott a júliusvégi telihold. A csillagoktól szikrázó égen bárányfelhők úsztak, a harmatos fűben kerek tomporú őzek, meg szarvasok legelésztek, és a tisztás közepén meztelenül táncolt az égből aláhulló fénykévében egy derékig érő szőke hajú tündér. A kezében áttetsző zöld selyemkendő, mely tánc közben hol a két ringó mellét takarta, hol a kacéran felkínálkozó szemérmét. Rögtön ráismert a képre, hiszen évek óta visszajárt és kísértett álmaiban. Igaz, hogy neki soha nem volt derékig érő szőke haja, de bármikor megnöveszthette és befesthette volna azt a rövid gesztenyebarnát, amit Dezső, a férje miatt kellett így viselnie, mert ő így szerette. A zöld selyemkendő meg már vagy húsz éve ott lapul a szekrényben a fehérnemű mögött. A többi stimmel.
T.Ágoston László:
Badacsonyi Csipkerózsa
Metál tenger
olvadt színezüst
fénylő kéreg alatt
forr az üst
villámok cikáznak
káprázik szemed
ez az  ezüst  tenger
elnyel  betemet
füledben  morajló
dübörgő  robaj…
megőrjít  elveszejt
e földöntúli zaj
fröccsen  fémfehéren
már az üst
füledbe folyik
a forrongó ezüst.
Aztán már csak
csendbe meredő 
fémhullámok;
dermedt temető.
Kajuk Gyula
A koboldok kohói
Jeney András
Csendélet
Schlosserné Báthory Piroskának

Rámák közt, beszorítva – hogy megnőttek a dombok!
Lábuknál falu lelkét templom tornya vigyázza,
S benn, a szivedben bong a harang.

Zöld levelű pirosak lehelik az asztali áldást;
Tálban barnakenyér, s még nyártavasz ízü gyümölcsök –
Ám odakünn már érik az ősz.

Napnak aranyló vére csurog az alkonyi tájra,
S ott, hol Van Gogh-i sárga virít megtelve olajjal,
Kék vizen ébred, zümmög az éj.

Mágia ez. A tiszta szinek ezerarcu varázsa;
Bíbor benne a hó, s míg nézed, téli fehér lesz,
S érzed, tiszta leszel magad is.


Valaha mielőtt ember lettem
azt hiszem - napraforgó voltam
azért szeretem most úgy a napot,
csak a meleg, a fény éltet engem -
igen: napraforgó lehettem,
de még azelőtt régmúlt időkben
kicsiny láng voltam sűrű lápon
hol kígyók sziszegtek nagy tömkelegben
leheletük fojtott mérges gázként
de fellobogtam éjszakánként,
mikor a föld még kihalt volt s puszta
tán akkor voltam hegyi kristály
mohos barlangban, irigy sötétben
magamat sem látva csillámlottam
igen : igen - kristály is voltam.
hát most kezdenék el gyáva jajjal
feladni minden vágyat, álmot
s elfogadni a szürkeséget?
G. Ferenczy Hanna
FÉNYREVÁGYÓN
(regény részlet)

Magyarits Frigyes apró, pufók kisfiú volt, szemüveges, falánk és lusta. Az égvilágon semmit sem szeretett, amihez mozogni kellett, sokat betegeskedett. A Mama állandóan mellette volt, kivált, mióta a Papát „elhagyta az esze”, vagyis: lelépett egy fiatal nővel.
A nap egy csésze frissen főtt kamillateával kezdődött. A Mama ezt tartotta a legfontosabbnak az életben: az ember pucolja ki a beleit! A tea megfőzését a világért sem bízta volna Lujcsira, pedig nála megbízhatóbb lényt soha sem ismert.
A napi csésze kamillatea szertartása a friss kamilla virág kimérésével kezdődött, a Mamának egy ősrégi, tojásformájú drót eszköze volt, lecsukató fedéllel. A kamillát ezzel az eszközzel merítette a forrásban lévő vízbe és lefedte. Pontosan négy percet várt, akkor kiemelte a löttyedt kamillával telt eszközt. A bögrét kistányérra tette, várt, amíg kihűl. Ekkor vitte ágyba a fiának a teát, és az első kortyot saját kezűleg itatta meg vele. A többivel már Kuki is el tudott bánni.
Mikor melletted ébredek,
a nyári szél száz verset suttog,
táncot járnak mind a lombok.
Nézlek.
Hallgatom a lélegzésed.
Mikor melletted ébredek,
felröppennek a madarak,
álmában is nevet a Nap.
Égek.
Hallgatom a szívverésed.
Mikor melletted ébredek,
csillagfény vesz körös-körül,
mert szerelmünk beteljesül.
Élek,
mikor testem megérinted.
Nézem a képet, régi fekete-fehéret, látványa bűvölet
Csillogó szemmel, bízó szeretettel néz a gyerek fel.
A tehetném, ha szeretnéd, téged, őt szeretnék.
A szádat, hajadat, bízó mosolyodat.
Magadat, magamat, látni a fiamat.
És ha lány? Mérte ne lány? Nem bánnád talán.
Akarnám... akarnád? Hasonlítana ránk.
Fetykó Judit
Kívánság
Süket csend fészkel ma bennem,
madarait eleresztem,
mégis hallgat minden sejtem
valami újra várva,
békét remélő csodára,  vagy
megújuló szárnyalásra.
De nyesett a szárnyaim vége,
ezer tolla hullt a mélybe,
mint öreg sasok reménye.
Kitéptem minden megkopottat,
szélnek engedtem a múltat,
sebeim csontig kivájtam,
fényes szirtre elszántan felálltam,
új szárnnyal új évtizedet nyertem,
az óceán felett útra keltem.

2009. július 21.
Szép fácska, dunna volt az árnyad,
hálóba mért kötöd magad?
Lenyírt gyapjadra rábocsátod
kipányvázott magányodat.
Homály ing ágadon: kabátod,
de mezítláb talál a fagy.
Lombod fenőkő fejsze-szélnek,
s meglendült már a fejsze-agy.

Topognak elrongyolt cipőid,
szép törzseden lánymell-halom:
ágad tört ott, sebedre gyűlik
a torló, kérges fájdalom.
Bokáig sárban állsz e tájban.
Mi kényszerít rá? Hisz tudom!
Magad vagy a rád mért homályban,
s gyökereid e hatalom.

Mint ahol ötnél több gyerek van,
az égi csillagok soványak,
megbújnak ritkuló hajadban,
s alattad vadvizekben fáznak.
Nyitott ujjak közt már elejted
a csillagot s véletlen árnyat...
S szebbek a faragott keresztek
s a sima kerítések nálad.


Baka István
Szép fácska, dunna volt…
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet
folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                                      Dr. Bárdos László                                                                                                                                                irodalomtörténész

1934-1986
Bányai Tmás
A vesztes jutalma
- Szóljon, ha nem hallgatnak a szép szóra, és én majd rendőrt hívok – mondta Mrs. Kovalziek.
Legszívesebben odavágtam volna a fejéhez, bizony, az kéne ide, tekintélyt parancsoló, egyenruhás rendőr, aki a fegyverét is előrántja, ha kell, sőt talán még a levegőbe is lő néhányszor. Akkor majd csend lesz, rend és nyugalom. Úgy, ahogy az egy könyvtárhoz illik.
A suhancok visszasomfordáltak az asztalukhoz, és ez is felettébb bosszantott. Mrs. Kovalzieknek elég volt annyit mondani: kitiltja őket mindörökre, ha nem nyugszanak. Erre befogták a szájukat, eloldalogtak.
Előzőleg rám is hallgattak. Öt percig. Aztán újra kezdték, mintha csak a könyvespolcok közötti bújócskázásra akarnának rávenni. Ha rájuk szóltam, vigyorogva átmentek a könyvespolc másik oldalára. Ott aztán kezdték előlről. Nem hiszem, hogy össze akartak volna verekedni, de lökdösték, heccelték egymást. Hangos megjegyzéseket tettek egymásra, amire általában még hangosabb volt a felelet. Ha követtem őket, kettő máris eltűnt, a másik kettő sietve leemelt egy-egy könyvet a polcról, s úgy tett, mintha elmélyülne valami tudományos munkában. Láttam, hogy a könyv lapjai mögül rám sandítanak, vigyorra húzódik a szájuk, épphogy ki nem tör belőlük a röhögés.

Kattints.
Kattints.Kattints.Kattints.
Kattints.
1944

Szétfolyó rémülettől ázott rajtunk az ing,
míg néztük az utat, mely tőrként ragyogott
a házsor foga közt.
                              A puffadt-hasú tér
felől ólom-legyek csipkedték a betont.

Egy köpenyes alak a villamossínen,
fényes üllőn guggolt és kaszát kalapált,
és — mint akinek ez rég mindegy — az isten
a templompincében mentette át magát.
.
SIKÁTOR

Szeretek éjszaka sikátorokban járni,
keskeny utcák során, sötét grundokon át,
ahol bodzák között könnyű zajok követnek,
szél hordja a boldog testek meleg szagát,

szeretek éjszaka megállani a házak
között és elgondolni: mi van túl a falon,
hogyan mozdul egy kar, egy száj hallgatagon
hogy izzítja a lázat…

Fényekkel megrakott, nagy álom-üzemek
a házak. Valahol rádió szól szelíden.
Komor éjjeliőr, viszem köztük szívem.

Térjetek nyugovóra — mondom — s örüljetek,
hogy holnap új nap jön örömre, szerelemre,
s majd újra éj borul szivárgó sebetekre.

MAECENASHOZ

Panaszkodsz, Maecenas, könnyű erkölcseimről,
legyintesz rám, mivel posványban élek én,
nincs két fűtött szobám, s mi fűt: csak költemény.
Egy istent szolgálunk s kegyét mind te szeded föl.

Lennék én Maecenas s te, ki helyemben flangál:
nem jót — még rosszat se tudnék rád mondani.
Oly szürke vagy, csupán hatalmad az, ami
hízelgőid között glóriát fon neked már.

Majd egyszer, Maecenas, meghalunk mind a ketten,
csupán porunk marad e jószagú ligetben,
benő a fű, a gyom, hogy elterülünk holtan…

Terólad mit tart meg a jószemű utókor?
Hogy nem értél többet, mint láthatni a porból.
Énrólam legalább sejtik, hogy — férfi voltam.


[KÉT NEVETÉS KÖZÖTT]

Két nevetés között
ott van már a kósza halálból
egy pillanatnyi csönd

Ám ha e csöndben üldögélek és
elképzelem a gyászbeszédet
újra elfog
a röhögés

[CIMBORA ÖREG UTCASEPRŐ]

Cimbora öreg utcaseprő
sosem volt semmid
csak ez a mozdulat a seprűvel balról jobbra
de jól ismered a kantinok zugait velem együtt
ahol egy stanicli tepertő
meg egy fröccs
igen
egy egész stanicli tepertő
az ebédünk ma is
Ám takarékoskodnunk kell a tepertővel
és úgyszintén a staniclivel is
Mert mi lenne
ha mi nem takarékoskodnánk
Ha az utcaseprő
nem takarékoskodna seprűjével
holnapután hogyan is ragyoghatna az út
a legeslegújabb márkájú kocsik
hidegszemű csordája előtt?



[HA AZ ELADHATÓK]

Ha az eladhatók mind gazdára leltek
előkerülnek az ingyen-lekezeltek

Anyák kik nem voltak soha kurvák
s tisztaszemű gyerekeket neveltek

Folyóként elöntik ezt a medret
hogy cifra rongy szennyeseit kimossák
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
ATAVIZMUS

Minden kamasz
versekkel kezdi
s háborúkkal folytatja.
Alig marad
egy kicsi idejük,
hogy önmagukban körülnézzenek.
A tévedés
kecsegtető lehetősége sem
érdekli őket,
hogy valami rendkivüli
és szabálytalan is
történhet még velük —

Például hogy megusszák mind a kettőt.
BORDAL

Ha bor nem lenne, mihez kezdenék
e pohárral, mely itt dűlöng előttem,
mint kerítés, amely rettegtetően
elzárja a szép, rózsaszín világot?!

Ha bor nem lenne, mihez kezdenénk
a sok doktorral ott az elvonóban?
Tengnének csak, mint fing a felvonóban,
és rólunk innák le az alkoholt.

S ahol Isten sincs kép-mutatás nélkül,
ha bor nem lenne, kibírnánk e kort,
e pöffeszkedő, jóllakott akolt,
hol ettem-ittam-szartam-dörgölőztem?
ELÉGIA

Ladányi, te fáradt kisember,
ki valaha úgy csavarogtál
a városokban, mint templomokban az isten,
vígan megéltél a hozsannákból s a perselypénzből,
mert valami álom
muzsikált benned a világról,
mert a valóság az álomtalanokat
szereti szomorúvá —
de te sorbaálltál a szél illatáért,
a víz csillogásáért,
napi egy csókon és egy pohár boron is
eltengetted boldogságodat —
mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől,
mert volt még csoda —
Mos a komforteszményű világ esőiben,
az adóhivatalok felszólításával hónod alatt,
s behúzódva
az utolsó szerelem ereszalja alá,
öreg, szomorú fecske,
hova indulsz, ha ősz jön a világra,
s hova térsz meg ha fészkedbe
verebek települnek?
Boldogan kaparják a lószart,
s véletlenek indokolják már
kollektív csiripelésüket.
S az ének olyan szennyezett,
mint a folyók vize,
nem lehet inni belőle ráhajolva.
Hagyd hát a szavakat.
Menj az erdőbe gombát szedni,
dőlj a puha mohára,
manók közé
álmodd magad.

ÖT HAIKU

1.
Tegnap a Golgota Turiszt jutalom-megfeszítésre
utaztatott. Pilátus hosszan integetett
utánam.

2.
Esténként az Isten szuszogva
mossa lábát napi
verítékemben.

3.
Elönt az együttérzés, ahogy a fákra nézek,
mikor sebhelyesen könyörögnek az égnek
egy madárfészekért.

4.
Ma éjszaka
felvágta ereit az erdő,
sírtak az őzek.

5.
Hangya vánszorog előttem a homokban,
vacsorámból egy morzsát cipel — Talán majd én is
egyszer az örömből.
VALAKI

Idekönyököl este asztalomra
s repedt nehéz szétdolgozott kezét
ráejti a riadt papírlapokra

Vagy jön-megy csak szobámban oda-vissza
csörtet recsegő székeim között
és olcsó borom szomjasan kiissza

Szegény szeret csak így szegényt — szorongva
beszél hozzám és keserű fejem
tenyere rozsdás abroncsába fogja
MUNKÁSOK

Este van.
Ülünk egy kocsmában,
s megéljenezzük a fáradt napot,
megéljenezzük a földet:
verejtékünk vasporával lett ma is teli.
Azt mondjuk:
bármilyen is, jó ez az élet,
bizalommal vagyunk iránta —
De holnap megint kalapáljuk és fényesítjük,
s egyszer majd tényleg
ragyogni kezd.
Hisz felegyenesedünk mindig, mint a fű,
ha végigmásznak rajtunk a napok tankjai —
Bármi történik is:
minden hazugságtól
a mi igazságunk lesz fényesebb.
S mialatt a világ
tele van cifra mutatványosokkal,
akik szomorúságot prédikálnak,
mi olajos rongyainkban,
verejtékezve,
vagy asszonyt ölelve,
vagy mint most, kocsmába iszogatva

megéljenezzük a fáradt napot.
A közölt versek szövegét a következő kiadásokból vettük:
Öklök és tenyerek,
Bp., 1961, Magvető Könyvkiadó.
Kedvesebb hazát,
Bp., 1971, Magvető Könyvkiadó.
Se csillaga, se holdja.
Összegyűjtött versek, Bp., 1974,
Szépirodalmi Könyvkiadó.
Van időd,
Bp., 1985, Magvető Könyvkiadó.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,
Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József , Gellért Oszkár, Marconnay Tibor,
Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta, Lévai József,
Kis Ferenc, Komjáthy Aladár, Kún József

1863-1922
A FALU TÉLEN

Sokszor mondtam már, hogy mihelyt tizezer forintom lesz, veszek egy pörge kalapot, bekecset, subát, és egy-két lánc földet. Nem irok, nem olvasok, csak szántok, vetek; vasárnaponkint elmegyek a templomba predikációt hallgatni, vagy orgonaszijat huzni; délután pedig kiülök a vén parasztokkal a ház elé, és csöndes pipázások között megbeszélem velük a Mártonok, Andrások, Zsófik, Juliánák és egyéb Annák és Pannák életét. Ilyenkor az ismerőseim mind azt vélik, hogy tréfálok.

HOGYAN CSINÁLÓDIK A VERS

Kivül meleg van. Belül hüvös van. A papa az aratóknál jár. A mama a konyhán foglalatoskodik.
Juliska egy félbemaradt hímzést varr tovább az ebédlőben.
Hogy mi okból kell annak a himzésnek éppen most varródnia, holott se névnap, se születésnap nem lesz a nyáron, annak kitalálására az én elmém csekély. Meglehet azért, mert ott van az ebédlőben Lajos diák is.
Lajos diák rokon. Bajos lenne kisütni: honnan. Nem is keresik, mert hátha az derülne ki, hogy nem rokon. Az pedig fölösleges lenne, mivelhogy Lajos diák jeles férfiu: verset is közölt már tőle a Csobáncz és Vidéke; jövőre pedig tanár lesz.
A ZÁSZLÓ ÁTMARAD

Ezelőtt tiz évvel történt.
Som Péter barátom meghítt, hogy a nyárból legalább két hetet töltsek az ő zöldjében. Az Alföldön lakott. Tudtam, mit jelent az ő zöldje: három almafát, öt eperfát, egy diófát, néhány szilvafát, egypár sor ribizlit, meg egy kuglizót.
De azért elmentem.
Az első három napon nem tettünk egyebet, mint hogy kugliztunk, meg kvaterkáztunk. Mind a két mulatságban részt vett a falu összes intelligencziája, vagyis a lutheránus pap meg a tanitó. A biró is köztünk volt, de az csak télen szerepel az intelligenczia között, nyáron lobogós nemzeti pongyolában jár.

ANNUSKA APÁCZA LESZ

Megfogadtam, hogy apácza leszek.
Az apáczák jók, kedvesek, tiszta-szivüek. Szereti őket az Isten.
Sohase tudtam elképzelni a mennyországot apáczák nélkül.
Három nap óta vagyok itthon. Bejártam az erdőt és a mezőt. Az erdő most is olyan, mintha mindig ünnep volna benne. A fák imádkoznak. A méhek hegedülnek: Ave Maria. A darazsak orgonálnak. A virágok ájtatosan sóhajtanak az égbe: a sohajtásuk az illatuk. Minden olyan, mint ezelőtt öt évvel volt. A mező is a régi nagy szőnyeg. A nagy, okos fehér ludak bolondos kis sárga libákat sétáltatnak a fü között. Milyen furcsa, hogy Julcsát már nem találom ott. A libákat más leánykák őrzik. Julcsa megnőtt; férjhez is ment szegény. Oh Istenem! a férje már kétszer megverte.

Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
A LÁMPÁS

A lámpás én vagyok.Világítok a sötétségben. Utat mutatok. Nálam nélkül vak a látó is. Hát még ha a kormány nem sajnálná tőlem az olajat! De elmondom a balesetemet, amelyet iskolai nyelven életnek nevezünk. Elmondom őszintén, mintha gyónnám.

1

Az életem úgy kezdődött, mint Jézus Krisztusé. Vagyis szegényen. Ki volt az apám, nem tudom, mert a matrikulába még csak a neve sincs beírva.
Anyám a dohánygyárba járt. Ott dolgozgatott mint munkás. Tizennyolc éves korában halt meg. Egy ízben tudakozódtam is utána. Csak annyira emlékeztek, hogy szép, vörös hajú leány volt, és hogy ő sodorta a gyárban legügyesebben a szivarokat.
Én is vörös vagyok.
A NAGY EFF

Hogyan keletkezik a közmondás?
Valamelyik ínséges esztendő után történhetett, hogy a gazdák összeadtak egy-egy véka gabonát, és fölrakták az iskola padlására. Attól kezdve, akinek télen vagy tavasszal elfogyott a kenyere, a közös gabonából vett kölcsön. Most is így van. A kölcsönt csapva adják; tetézve kapják vissza. Amit a csapófa levisz a vékáról, az a kamat. Hát ez a mi takarékpénztárunk.
Szent Mihály napján van a közgyűlés. Akkor az iskola tájéka jövő-menő emberekkel népesül meg. Ki egy zsák gabonát hoz a hátán, ki felet. Törlesztenek vagy egészen is kifizetik az adósságot.
Csak az egy Tóth Antal jön üres zsákkal.

A HORTOBÁGYI ORGONA

Hirtelen beborult az ég, mintha egy óriás hamuszínű ponyvával vonták volna be. A Hortobágy síkján hűvös fuvallat száguldott végig. A távolban morgott már a zivatar.
A kocsiúton három biciklis iklatott az egyetlen házikó felé, amely azon a tájon felfedezhető volt. Mind a három fiatal úri legény. Az egyik szalmakalapos, ketteje fehér zsokésapkás.
- Csak idejekorán elérjük a házat! - gondolták óhajtva mind a hárman.
Az ég még inkább elsötétült. A távoli nyárfák szinte elsüllyedtek a felhők ónszínű homályában. Aztán vakító villám cikázott el az éghatár alján. S rá egy negyedpercnyi mély csend után, földet rázó dübörgés.
A biciklisek még inkább megnyomták a pedált. Hasmánt rugtattak az egyetlen hajlék felé.



....közlik a magyar néppel, hogy a rendszerváltás se korszakhatár. A magyar állam örök, és kormányformák, rezsimek fölött áll. Ezt az államot nem a nép akarata teremtette meg 1988-89-ben, hanem ezer évvel korábban a római pápa, amikor elküldte (a köztársaság címerében is szereplő) szent koronát a honfoglalók fejedelmének.
Szent István országa
Mérföldek ezrein túl, egy más világban,
lázadó szívvel gyújtok új tüzet,
míg ti tömjénes cifra körmenetben,
imádjátok petrifájd jobbját,
én nem a nagy királyra emlékezem,
azt megteszitek ti, igaz hívek...
--mert divat most újra a szent imádat --
kertemben örök-láng ég, amíg élek,
a felkoncolt ezrek emlékének.

A Testvéreknek ég e láng,
kik csak egy törvényt tudtak.
Éltek mint apáik,
s áldoztak puszták szabad
népeként az ösi isteneknek...
Hitük erény volt, majd bün lett
s a bünösnek... pusztulni kellett.

Míg Vajk, az ifjú király,
gögös papok, idegen urak lábinál
keresztvíz alá hajtotta okos fejét,
már gyültek a hittéritö hadak,
-- tán éppen Tesszár mezején, --
hogy karddal, karóval...
nem bibliával,
új isten, új hit, új rend, új törvény
nevében pogány magyart irtsanak.

Azóta is, az ezer véres év alatt,
-- dicsö történelem -- mondják,
a NEMZET nevében ölt
testvért a magyar.

Oh, mennyi szenvedés, mennyi jaj!

Égjen e láng... -- míg élek --
Elveszejtett pogány ősök,
karón pusztult jobbágy,
bogomil paraszt,
lázadó, vándor céh-legény,
bujdosó kuruc, Jakobinus barát...
mind megannyi jobb sorsra vágyó
testvér emlékének.
Kaskötö István
Az öreg Joe meg az
olcsó barack esete
A VASTYÚK

Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. Késett a vonat.
Egy bársonykabátos úri mama a vastyúkhoz vezette a fiacskáját.
- No, itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet rajta!
Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az úri fiúcska a piros, fényes bádogtojást.
A peron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik fekete kezű - ruhafestő vagy kalapos.
A másik vastag szemöldökű, szintén szennyes kezű, vaskos ember - falusi kovács.
- Haj, haj! - hallatszik olykor a festékes kezű sóhajtása.
A kovács csak hümmög reá.
Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak!
Különösen a festékes kezű. Fél századnak a nyomorúsága rí le az alakjáról. A kalapja horpadt, ócska kalap, amilyen a szemétdombokon hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát, mohón hajolt le érte. Zsíros meggyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.

Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Kaskötő István
Mednyánszky László: Tabáni részlet
Mednyánszky László: Egy város romjai
Mednyánszky László: Falusi utca télen
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Magyarország elnácisodását hosszú időn át háromszáz ember akadályozta meg: köztük néhány régi arisztokrata. De ugyanez a garnitúra már nem tudja megakadályozni Magyarország balkanizálódását. Ezt csak öntudatos, művelt polgárság tudja megakadályozni, tehát egy emberfajta, amely nálunk teljesen hiányzik.

Megéltem  a liberalizmust, a kommunizmust, a fehér korszakot, a neobarokk demokráciát, a fasizmust és nemzeti szocializmust, s lehet,  hogy meg kell még élnem rózsaszín vagy vörös korszakok változatait.  De nem éltem és nem élhetek a jövőben sem olyan politikai vagy világnézeti jelszavak jegyében, amikor a nyomorékok és  nyavalyatörősök nem gyűlölik az egészségeseket, s a tehetségtelenek és féltehetségek ne illetnék hazug és képtelen vádak özönével azokat, kiknek tehetsége, egy centiméterrel kilátszik valamelyik szakmából. Aki nem tudja, nem ismeri az embert. Ezzel számolni kell, mint a halállal.

A butaság talán mégis agresszívebb mint a kapzsiság és a kegyetlenség.

Magyarország a hamis tekintélytisztelet áldozata. Itt minden mesterséges tekintélyt tiszteltek, s mindenki gyanús volt, aki hirdetni merte, hogy nincs más tekintély csak az értelem, a tehetség, a minőség és a nagylelkű jellem tekintélye.

"...úgy képzelték 45-ben, ha nemzetiszínű gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát - elveszik a birtokot, a bankot, a zsidó és grófi vagyont - és akkor ők, kézdörzsölve, előlépnek és átveszik a készet. [...] A népi irodalom műkedvelői kiadják államköltségen műveiket, és minden nemzeti lesz és paraszt. A kommunisták tudták ezt, egy ideig használták a nemzeti parasztokat, majd valamennyiüket bedugták a zsákba. [...] Ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szűrös gatyás jobboldaliak tervelnek. [...] A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a "nemzeti" jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldal."

„Az a betéti társaság, mely a „Szegedi Gondolat“ cégére alatt huszonöt éven át kihasználta az országot, nemcsak arra vígyázott, hogy megszűrjön és megfélemlítsen minden magasrendűbb szellemi igényt, kedvét és szárnyát szegje minden igazi tehetségnek, s származási és világnézeti privilégiumok jogán lefölözzön minden hasznot, ami a zsíros televényből felbuggyant. Nem, vígyáztak arra is, hogy sajtójuk megfelelő kisérőzenét cincogjon e vállalkozáshoz, s amig előtérben a hazafias baritonok és buffók pöfetegen énekeltek, a sajtó zenekara örökké két dallamot játszott: a bolsevizmus és a zsidókérdés tételeit ismételgették, hol andante, hol fortissimó-val.“

„Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisitott eszményeit!“

Mi történt itt, huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt, vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehet gyanúsítani, hogy minőséget akar.
Kereszténység, mondták - és szakszerű képzettség nélkül igényelt iparigazolványt értettek alatta. Kereszténység, mondták és zsidó bútorok rablását értették alatta. Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen és a markukat tartották.
A "jó magyarok" figyeltek, neszeltek. Kezdetben, márciusban, kissé gyanakodtak is. - Jó lesz ez, sógor? - kérdezték egymástól halkan és összehajoltak. - Fog ez menni? Nem lesz baj belőle?... Aztán látták egy napon, hogy "megy a dolog"; az oroszok még messze voltak, Franciaországban, Belgiumban még a németek strázsáltak; a zsidók közel voltak, ki lehetett rabolni, meg lehetett gyilkolni őket. Erre a jó magyarok - miniszterek, államtitkárok, képviselők, jegyzők, szolgabírák, csendőrök, s a hozzájuk csatlakozott népség és katonaság - nekigyürkőztek, megpederték a bajszukat, s magyaros lendülettel nekiláttak az ügynek. S látták, hogy "megy".
Múlt az idő, nyolc hónap. A háború elveszett, az oroszok bekopogtattak a soroksári úton. Ugyanezen a napon a közeli Szentendrei-szigeten, egy zsidó nőkkel és férfiakkal vegyes munkatáborban, megjelentek szíjas, zöldinges nyilas süvölvények, s lehúzták a zsidók ujjáról a megmaradt jegygyűrűket is. Miért? Először is, mert csillog és arany. Aztán, mert eszükbe jutott, hogy ezt is lehet; sajnos a zsákmány kövérjét már elvitték előlük az ügyesebbek. "Hinnye, testvér, a jegygyűrűk!" - mondta az egyik. És nekiláttak.

      "A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami most történt, a nyilasokra hárítsa a felelősséget. (...) Nem igaz, a nyilasok nem a főbűnösök. A nyilasok csak következménye mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt huszonöt évben elkövetett, hogy műveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas horda éppen olyan bűnös, mint az a vezető magyar réteg, mely az alkotmányosság palástja alatt Horthy huszonöt évében szemérmetlenül fűtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen egyszerűen nem háríthatja el a felelősséget. Most szívesen odadobják koncnak a nyilasokat, hogy meneküljenek. De ilyen olcsón nem menekülnek."
"Mentem a napsütötte pesti utcán, és utánam jött a gyanú, hogy akármerre megyek, mindenütt egy nagy veszedelem árnyéka kuszik utánam: a butaság ez a veszedelem, ami beárnyákol minden  lépést... Ez volt a pillanat, amikor megértettem, hogy nem valami elől kell elmenni innen, hanem valami felé..."



Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
Népszava, 2009.augusztus. 22